Novella
Aznap nem beszéltem Dennyvel. Rosszul is éreztem magam emiatt, és a vihar egyre erősebb lett. Mikor este az ágyba bújtam, még hallottam hogy villámlik és zuhog az eső. Reménykedtem abban, hogy Dennynek semmi baja. Lehunytam a szemem és próbáltam elaludni. Körülbelül hajnali fél kettőkor arra ébredtem hogy egy villám belecsapott a szomszédos ház diófájába. Rémülten ugrottam ki az ágyból. Gyorsan odakaptam a telefonomért és kiszaladtam a konyhába. Fel akartam kapcsolni a lámpát de nem történt semmi. Gondoltam, hogy egy vezetékbe csapott bele a villám. Tárcsáztam Anyuékat. Anyukám fáradtan vette fel a telefont: - Igen? Cheryl? Miért hívsz ilyen későn? Mi a baj? - kérdezte aggódva. –Szia anyu, nagyon nagy vihar van itt, nálatok minden rendben? - hadartam. – Igen minden rendben. Próbálj vissza aludni kicsim nem lesz semmi baj. Majd elköszöntünk és leraktuk a telefont. Visszabújtam az ágyba, de mielőtt lecsuktam volna a szemem, bekapcsoltam a rádiót hátha mondanak valamit a viharról. Megnyomtam a gombot és füleltem. – Aki teheti, maradjon otthon, zárja be az ablakokat és menjen le a pincébe. A szél egyre erősödik, előfordulhat, hogy fákat csavar ki és a telefon és internethálózatot is tönkreteszi. A vihar már átsöpört Manhattan-en és ott hatalmas pusztítást végzett… Gondolkodás nélkül felöltöztem, elővettem egy hátizsákot és beledobáltam a szükséges dolgokat. Zsebkés, egy kupa víz, zseblámpa, pulcsi, gyógyszerek. Nem tudtam mire vállalkozom. Csak az járt a fejemben hogy meg kell mentenek Dennyt. Felvettem a cipőm és a kabátom és már nyitottam az ajtót. Mikor becsapódott mögöttem az ajtó, kirázott a hideg. A látvány ami engem fogadott ledöbbentett. Az ágak a kocsik tetején voltak, nem lehetett látni hol az út és hol a járda. Az elszántsásom legyőzte a félelmem és elindultam lefelé a lépcsőn. Hallottam hogy becsap egy villám a szomszédos utcába. Nagy robaj kísérte. Egyre gyorsabban raktam egymás után a lábaimat. Már szinte futottam, mikor megláttam egy kutyát az egyik fa tövében. Farkát a két lába közé szorítva bújt meg. Oda futottam hozzá, amikor egy ág tőlem fél méterre esett le a földre. Megragadtam a kutyát és olyan helyen kezdtem el futni ahol nincs sok fa. A szél olyan erősen fujt, hogy meg kellett állnom egy pillanatra. Szegény kutya reszketve nézett fel rám. – Nem lesz semmi baj, megvédelek bármi áron! –mondtam neki mire ő egy ugatással jelezte, hogy elhiszi. Megfordult a szél így folytatni tudtam az utam. Egy utca kereszteződéshez jutottam ki. Leolvastam az utcatáblát. Lexington Ave. Tudtam, már csak pár utcányira vagyok Dennytől. Megláttam egy bicikliző férfit akinek vér fojt le a karján. Odakiáltottam neki, hogy kell-e segítség. Hálás tekintettel fordult felém. -Nagy szükségem lenne egy kis vízre! -mondta ordítva, mivel alig hallottuk egymás a nagy villámdörgések közepette. Odanyújtottam neki a kulacsom mire ő gyorsan felhajtotta. Mikor eleget ivott megkönnyebbülve adta vissza a kulacsom. Kivettem a táskámból a pulcsim és leszakítottam belőle egy nagy darabot és a kezére csavartam annak reményében, hogy eláll a vérzés. –Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok. Ön egy angyal. – mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Megkérdezte tőlem, hogy a kiskutya az enyém-e. Mondtam, hogy megmentettem egy ágtól. Azt válaszolta, hogy jó helye lesz nálam a kutyának, majd felálltunk megfogtam a vállát és így szóltam: -Örülök, hogy tudtam segíteni és vigyázzon magára! Miközben ült fel a biciklijére megköszönte még egyszer és elköszönt. Megfogtam a kutyát és elindultam. Még egyszer visszafordultam és intettünk egymásnak. Körülnéztem és megláttam a tornádó tölcsérét. Gyorsan kerestem egy metró lejáratot. Mikor megláttam tudtam nem lesz sok időm oda érni. Elkezdtem rohanni . Minden erőmet beleadtam. Lefutottam a lépcsőn mikor megdöbbenve láttam, hogy több százan bújtak el a tornádó elől. Családok, gyerekek, barátok bújtak egymáshoz reszketve. Sokan intettek hogy fussak oda hozzájuk. Rémülten vártuk az események lezajlását. Mikor elért a metrólejáratához hatalmas szél fújt be. Újságokat és papírpoharakat hozott magával a szél. Elordítottam magam, hogy fordítsák el az arcukat és bújjunk össze. A gyereket védjék nehogy nekik essen valami nagyobb szemét. Eltelt egy negyed órába mire tovább haladt a tornádó. Felálltam, lesöpörtem a nadrágom és elindultam a lépcsőhöz. Néhányan utánam kiabáltam, hogy veszélyes kimenni, de nem vettem róluk tudomást. Mikor felértem láttam, hogy rengeteg kocsit kapott fel a tornádó és a házakat sem kímélte. Félelmetes volt. Leírhatatlan élmény látni azt a várost ahol felnőttél, dolgoztál, barátokat szereztél, éltél. De most csak egy romos város maradványait láttam. Ijedve néztem körbe mikor megláttam azt a házat, ahol Denny lakik. Odarohantam, felfutottam a lépcsőn mivel a lift nem működött. Kopogtam és dörömböltem az ajtaján miközben a nevét kiabáltam. Nem nyitott ajtót. A folyosón volt egy pad. Leraktam a kutyust és a lelkére kötöttem, hogy ne mozduljon el a helyéről. Felkaptam a padot és neki futottam az ajtónak. Kicsit berepedt de nem annyira, hogy be tudjam rúgni. Így hát nekiestem megint és megint. Harmadszorra sikerült betörnöm befutottam és megkerestem Dennyt. A nappaliban találtam rá. Vérzett mindenhol. Egy hatalmas asztal volt ráesve. Alig kapott levegőt. Odarohantam hozzá, és megráztam. – Denny!!! –ordítottam. Kinyitotta a szemét, még életben volt. –Cheryl! Jaj de jó, hogy itt vagy, nem akartam úgy meghalni, hogy nem köszönök el tőled. Tudom, hogy mostanában sokat veszekedtünk, de tudnod kell, hogy én voltam a hibás. Sajnálom, nem akartam ilyen rossz barátnő lenni ! –mondta halkan. –Nem vagy rossz barátnő, és nem a te hibád volt, hanem az enyém. –mondtam neki sírva. – Valahogy nem így képzeltem el a halálom. –mondta miközben megfogta a kezem. –Nem fogsz meghalni. –majd hozzábújtam. Egy fél óráig történeteket mesélve töltöttük egymás karjaiban. Egyszer csak meghallottam valamit. Felültem és kinéztem az ablakon. Megláttam a hatalmas tornádót. Hatalmasabb volt az előzőnél. Tudtam nincs sok időnk így elköszöntünk egymástól. Még utoljára a családunkra és barátainkra gondoltunk. Mikor befutott a kiskutyám. Hozzám bújva nyüszített. Vártunk a halára. Vártunk arra, hogy búcsút mondjunk a világtól. Hallottam, hogy a szél betöri az ablakokat. Abban a pillanatban lelassult az idő. Nem tudtam milyen a halál. Reméltem jobb, mint ez a nap. Még utoljára vettem egy nagy levegőt. Abban a pillatban készen álltam mindenre, hogy elveszítsek mindent ami fontos számomra. A családom, a legjobb barátnőm, azt a határtalan vágyat, hogy éljek és valóra váltsam mások és magam álmát. Megnyugvást érzeztem. Majd kinyitottam a szemem és a szobámban találtam magam. Egy ág neki ütődött az ablaknak. Ömlött rólam a víz. Nem tértem magamhoz pár percig. Majd ránéztem az órára. Hajnali hármat mutatott. Fáradtan estem vissza az ágyamba. Csak álom volt. Csak egy álom…

Volent Gréta